Találkoztam valakivel, aki még nem tudta, ki volt Stirlitz..
“Stirlitz belépett Müller dolgozószobájába, és meglátta a padlón holtan heverő Müllert.
- Megmérgezte magát - gondolta Stirlitz, miközben kezével végig simította a Müller hátából kiálló balta nyelét...”
Még gondolat sem voltam, amikor már az egész országot letarolta a „Semnadtsat mgnoveniy vesny”, ami nem egy igen jól hangzó nemibetegség ami messziről is jól élvezhető, hanem egy kultikus televíziós sorozat, amely idehaza A tavasz 17 pillanata címen futott. A tizenkét részes széria 1973-ban készült Julian Szemjonov regénye alapján, Tatyjana Lioznova rendezésében. A magyar nézők egy évvel később láthatták.
Tyihonov Makszim alakította Makszimovics Iszajev őrnagyot, a zseniális orosz kémet, aki Max Otto von Stirlitz néven férkőzött a náci vezetők közelébe. Az egész ország Stirlitz-lázban égett, aki valóságos népi hős lett. A 70-es évek ruszki Chuck Norris-sza.
A cím mellett szerintem sokaknak máig ismerős a Strilitz név, amely a ravasz hírszerző személyének a szinonimája lett – mindannak ellenére, hogy a legtöbb filmrajongónak nem volt lehetősége végignézni az alapművet, mert annak vetítését a rendszerváltás után mindegyik csatorna elfelejtette. Az 1973-ban bemutatott legendás filmsorozat az azóta eltelt 5 évtizedben mégsem veszített népszerűségéből.
Azt mesélik, hogy a legelső vetítéskor szinte kihaltak Moszkva közterei, megszűnt a bűnözés az utcákon, megnőtt az áramfogyasztás és csökkent a vízfogyasztás - mindenki a képernyők előtt ült.
A valós történeten alapuló filmsorozatban Max Otto von Stirlitz a német hírszerzés magas rangú tisztje, ám az igazi neve Makszim Makszimovics Iszajev, és a szovjet hírszerzés ezredese. Ebből könnyen kitalálható, hogy a dramaturgiai lendületet a lebukás állandó veszélye adta.
Amikor épp a legkörmönfontabb csapdát állították Iszajev-Stirlitznek, és már minden elveszni látszott, rendre megszólalt a narrátor (Bot Béla) hangja: „De Stirlitz tudta ezt”. Ökölbe szoruló idegrendszerünk azonnal elernyedt, és kiszakad belőlünk a megkönnyebbült sóhaj: hát persze, hogy tudja. Én nem is tudom hanyadik ismétlést láttam zsenge pöcsű ifjúkoromban, de bármikor is adták le a 80-as évek közepe után, én fixen megnéztem.
Stirlitz a maga végtelen nyugalmával kurva menő volt. Egyszemélyes különítményként mindent is megoldott, és mindenből is kimászott: ennyiben távoli rokonságban állt például a mi néhány évvel korábban született Bors című sorozatunkkal, ahol a Sztankay István által játszott Bors Máté menekül sikeresen 15 részen és közel 30 esztendőnyi történelmen át. Utóbbival szemben a szovjet filmsorozatban azonban egy grammnyi humor nem volt. Olyan komolyan vette magát, hogy azt poén nélkül nem is lehetett elviselni. Ebben azért sokat segített a jellegzetes, monoton és sablonos narráció, ami részletesen és szinte folyamatosan kommentálta a történéseket. Nyomában sorra születtek a Stirlitz-viccek:
„Stirlitz Berlin főutcáján sétál, miközben a járókelők gyanakodva figyelik. Úgy látszik, lebuktam – gondolja Stirlitz. – Most vagy az oroszos pofám az oka, vagy ez az ejtőernyő a hátamon.”
„Stirlitz kilépett a Gestapo épületéből: Daszvidanyja! – vetette oda az őrnek, majd rögtön elgondolkodott, hogy nem hibázott-e.”
„- Elégett néhány titkos iratunk – panaszkodott Bormann.
- Hazaszólhatok, biztos van az otthoniaknál másolat – nyugtatta Stirlitz.
Stirlitz ezúttal talán tényleg gyanúba keverte magát...”
„A Gestapo főhadiszállásán Bormann belépett a szobájába és megpillantotta Stirlitzet, amint a nyitott páncélszekrény előtt áll.
- Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle.
- A villamosra várok! – felelte Stirlitz.
Bormann megnyugodva kiment a szobából. „Érdekes, vajon melyik villamosra vár?” – gondolta. „Visszamegyek és megkérdem.”
Bormann visszament a szobába, de Stirlitz már nem volt ott.
- Biztosan elment a villamossal. – gondolta Bormann.”
Ha még nem esett volna le mindenkinek: A tavasz tizenhét pillanata kifejezetten jó filmsorozat volt. Egyébként nem égett volna be kizárólag a fogékony életkor miatt, mindösszesen tizenkét epizód alatt. Feszes dramaturgiájú, izgalmas kalandfilm, ami különös, dokumentarista stílusa mellett abban is szokatlan volt, hogy a német tiszteket nem agyalágyultakként, hanem rátermett és agyafúrt emberekként mutatta be, akik így a szovjet karakter valódi ellenfelei lehettek.
A 3 év alatt elkészült 12 részes filmet a rettegett orosz titkosszolgálat, a KGB rendelte meg, és az első ember, aki látta, valószínűleg Jurij Andropov, akkori KGB-főnök, későbbi pártfőtitkár volt. Andropov nem sokat cenzúrázott, csak a közreműködő KGB-szakértők nevét húzatta ki a film végéről, és kérésére helyezték el a filmben a német munkásmozgalomról szóló betétet.
Ma már szinte senki sem tudja elképzelni, hogy más is eljátszhatta volna Stirlitz szerepét. A már ismert Tyihonovnak ez volt a hetedik filmszerepe, és sokat nyomott a latban, hogy éppen akkor szabad volt, nem voltak színházi kötelezettségei, és elvállalta a hosszú ideig tartó forgatást.
Stirlitz nem valami akcióhős (a filmben gyakorlatilag nincs erőszakos jelenet), hanem egy, már ötven év körüli díszegyenruhában feszítő aktakukac, akin látszik, hogy megszenvedi a szakmáját: halálosan fáradt és megkeseredett, már-már depressziós. Nincs az életében sem szórakozás, sem egy nő, sem barátok: egy öregedő, magányos férfi ő, akit elszakított a sors a hazájától, egy olyan egyenruhában jár-kel, amit gyűlöl, és akinek mégis az utolsó pillanatig állnia kell a sarat az őt és másokat fenyegető folyamatos életveszélyben.
Stirlitz tökéletesen ideális NKVD ügynök volt. Oroszország szívében született, nagy műveltségű ember volt. Az ír és az albán kivételével az összes európai nyelvet beszélte. Fizikai erőszak helyett az ész erejét részesítette előnyben, s büszke volt rá, hogy ötven évesen csak egyszer kellett ölnie. Kedvenc itala a konyak volt. Horch autót vezetett, a szép nők ajánlatát is udvariasan hárította el: „Inkább egy kevés kávét innék.” Folyamatos utazásai közben állandóan visszavágyott Oroszországba.
Jan Csernyak, szovjet hírszerző, akiről Stirlitz alakját mintázták, 1995-ben halt meg. Csernyak 1930 és 1945 között Németországban dolgozott, több tucat ügynöki hálózatot hozott létre, és a háború alatt az ő jelentései alapján állították föl a német repülőgépeket figyelő radarállomásokat, de információit még az atomfegyver kifejlesztésének kezdeti szakaszában is fölhasználták.
A sorozat alapját képező könyv Julian Szemjonov alkotása volt. Ő a maga idejében a szovjet közönség és irodalomkritika körülrajongott szerzőjének számított. Rendszeresen kiküldték (hadi)tudósítóként olyan külföldi helyszínekre, amelyekről az átlagos szovjet hírlapíró nem is gondolhatott, továbbá a KGB is bizalmas viszonyt ápolt vele. Szemjonov már egészen korán kitalálta magában a német belbiztonsági szervekbe beépült szovjet hírszerző alakját - a „Vihar őrnagy” c. könyvében már szerepelt Stirlitz, aki a németek által aláaknázott Krakkót mentette meg a pusztulástól.
A „Tavasz tizenhét pillanata” először 1961-ben jelent meg folytatásokban, majd 1968-ban könyv alakban – Magyarországon a mára már legendás Albatrosz-sorozatban jelent meg 1971-ben „Stirlitz-dosszié” címen. Ez csak egy állomás volt a könyv sikerútján: az első megjelenése után sorra kiadták a szocialista tömb államaiban és mindenütt méltó elismerést nyert mind az olvasóközönség, mind a kritika által.
1945. márciusában kezdődnek az események. Eredeti nevén Makszim Iszajev őrnagy, jelenleg Otto von Stirlitz (Vjacseszlav Tyihonov), az RSHA, vagyis a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. hivatalának (hírszerzés) vezető beosztottja, SS-Standartenführer (ezredes), az SS és GESTAPO középvezetésébe hosszú évek óta beépült szovjet titkosszolgálati tiszt számára élete egyik legnagyobb kihívása következik el: le kell lepleznie azokat, akik különalkut akarnak kötni a nyugati hatalmakkal annak érdekében, hogy az egyesült német-nyugati haderő keleten megfordítsa a háború sorsát. A célszemély, aki a különbéke puhatolódzásai fogadja, maga Alan Dulles, az amerikai elhárítás svájci helytartója.
Stirlitz elsődleges gyanúsítottja Himmler lesz, az SS Reichführere, aki közben valóban elküldi egyik emberét Svájcba, hogy ott az amerikaiakkal tárgyaljon a fegyverszünetről és az átállásról, meg persze Hitler megbuktatásáról. Stirlitznek egyrészt el kell hárítania a védelmébe vett német belső ellenállókra fenekedő veszélyt, továbbá ki kell választania közülük azt a megfelelő embert egy svájci útra, akinek a feladata a nyugati hatalmak informálása lesz a német különbéke lehetetlenségéről. Választása két életidegen értelmiségire esik. Pleischner professzor (Jevgenyij Jevsztignyejev) Svájcban lebukik, és öngyilkos lesz. Schlag lelkésznek (Rosztyiszlav Pljatt) a nyaka körül is megszorul a hurok, amikor az egyik GESTAPO-ügynök nyomot lel a saját rádióadójához, majd kibombázzák magát az adóállomást is és az ott ténykedő házaspár női tagja (Käthe, azaz Kátya – Ekatyerina Gradova) az elhárítás karmaiba jut, ő maga pedig óvatlanul, ujjlenyomatot hagyva, egy szőnyegbombázás alatt felhívja a pártkancellária vezetőjét, Martin Bormannt, hogy informálja őt Himmler külön tárgyalásairól és még jobban felpaprikázza a náci vezetés üldözési mániáit.
Stirlitz viselkedése felkelti főnökének, a GESTAPO vezetőjének, azaz Müllernek (Leonyid Bronyevoj) a figyelmét, aki innentől kezdve kettős játszmát játszik: egyrészt Stirlitzet teszteli nap mint nap, másrészt Stirlitz félrevezető „eredményeivel” igyekszik konkurálni a rivális titkosszolgálattal, amelynek vezetője Schellenberg, ugyanakkor igyekszik kivédeni Himmler fondorlatait is. A fordulatos történetben a különtárgyalások elbuknak (ez történelmi tény), Kátya megússza az egészet.
Stirlitz pedig...
A zeneszerző Mikael Tarivergyiev, muzsikája önálló számokként is tökéletesen megállja mindenütt a helyét. A film készítői nagy hangsúlyt helyeztek arra a szereplők lelkiállapotának a bemutatására is, és mivel a filmben mindenki megkeseredett, ezért sok az olyan jelenet, amikor semmi nem történik, csak zene szól: Stirlitz elmereng egy nő látványán, filmet néz a moziban, cigarettázva ballag a hűvös utcákon, vagy kirakósdit játszik az irodájában, miközben körülötte zuhognak a bombák.
Pjotr Katajev operatőr és a rendező közös munkája volt ez az erős atmoszférateremtés, amely az egész filmen végigvonul: hogy lehet csak két ember párbeszédéből hatásos feszültséget teremteni. Külön ki kell emelni Oleg Bronyevoj alakítását, teljesen eszköztelenül tudja megjeleníteni Gestapos Müller ravasz figuráját, aki mindenkivel nyájas, de minden szavára figyelni kell.
A film a nézőt alaposan hozzásegíti ahhoz is, hogy megfelelően tudja értelmezni a történetet. Az egész film alatt folyamatosan elmagyarázza a narrátor. A film nem véletlenül készült fekete-fehérben. A mű bemutatja a célszemély életrajzát korabeli dokumentumokkal - azok meg fekete-fehérek voltak. Így a film a dokumentum- és képzelt jeleneteket összemossa egymással, s ez az egyik erőssége is, hiszen így valósághű lesz a végeredmény.
Szemjonov kénytelen volt a szovjet közönség nyomásra tovább írni a művét, bár az 1984-ben megjelent A tavasz megszépíti Berlint c. könyv nem egy Nobel-díjra jelölt alkotás...
A szájbarágós narrációt pedig ez a vicc figurázza ki a legjobbanf:
Stirlitz a berlini állatkert mellett sétál, amikor egy villogó szempárra lesz figyelmes a sötétben. Azt hiszi, hogy főnöke az, Müller, a GESTAPO vezetője, aki követi őt.
- A kurva anyád, Müller - gondolja Stirlitz.
- A kurva anyád, Stirlitz - gondolja a bagoly…
- FB_IMG_1729689607207.jpg (11.92 KiB) Megtekintve 3889 alkalommal